Nem mindennapi sikerrel szerepeltek iskolánk tanulói a 2009. október 16-án megrendezett országos angol nyelvű esszéíró versenyen.
Magyarország a FAO Európai és Közép-Ázsiai Regionális Központjaként az idei Élelmezési Világnapra egy rendkívül aktuális témában hirdetett angol nyelvű esszépályázatot „Élelmezésbiztonság elérése a válság idején” címmel. Az ország egész területéről beérkezett középiskolások munkái közül mindhárom díjat batsányis diákok hozták el.
A legjobb pályamunkát Schandl Gábor, Kopasz Aranka tanítványa készítette el, a második és harmadik helyen pedig Újvári Eszter és Zsíros Gabriella, Újvári László tanítványai végeztek. A díjátadó ünnepség a témához kapcsolódó tudományos konferencia részeként a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban került megrendezésre.

A versenyről és a konferenciáról az első helyezett osztja meg veletek gondolatait.

Schandl Gábor: Hogyan is történt?

Van úgy, hogy a dolgok lényegüknél fogva megfoghatatlanok.

Ezeket a dolgokat nem tudjuk tisztán felidézni, nem tudjuk átadni, nincsenek meg hozzá az eszközeink. Ilyenkor leírhatjuk az előzményeket, vagy amire emlékszünk, de becsesen őrzött kincsünk biztonságban, háborítatlanul fekszik továbbra is lelkünk mélyén, melegíti azt. Az ilyen dolgokon kívülállókban ez mindenképpen kíváncsiságot ébreszt, talán tudásvágyat, vagy mást. Én kiszolgáltatom ezt a kincset, hogy mindenki megízlelhesse csodaország ízét.
Ez is előzményekkel kezdődik, mint minden nem feltáró vallomás is, viszont ebben remélem, előbbitől sikerül eltérnem. Emlékszem a reggelre, mikor mindig buzgó angoltanárnőnk, provokatív kérdést szegezett nekünk. „Van laptopod?”; „És neked?” és így tovább. Néhányan, akik előnyben voltak, igennel feleltek, míg mások, köztük én is szégyenkezve mondtunk nemet, mely halk nem-be belefért a társadalom és azt irányító guruk hatására létrejött érzet, miszerint így mi nem vagyunk azonos súlycsoportban. De tudtuk, hogy ez nem helyes, hisz ettől nem vagyunk kevesebbek, hisz e kényelmi eszköz nélkül is jól boldogulunk. Mindenesetre gondolatok indultak bennünk, mely gondolatokat gyors hangnemváltás hessegette szét; „itt a lehetőség, hogy nyerj egyet.” Értetlenül néztünk Arankára, aki táncra sarkallt minket, nem is akárkivel; a FAO világétkeztetési alapítvánnyal, mely a legsikeresebb angol nyelven írt esszéért cserébe ajánlotta fődíját; a téma az étkeztetés megoldása a válság idején. Tudtam, hogy meg tudnám írni, de lustaságommal nem versengettem egymagam, ezért a határidő lejárta előtt Kopasz tanárnő megadta végül az első lökést, aminek hatására meg is írtam a dolgozatot és 15 perc híján majdnem kifutva a határidőből, elküldtem a levelet a világszervezet képviselőjének. A kapkodásomból semmi jóra nem számítván megmérettetésnek vettem a feladatot. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor telefonáltak, hogy én nyertem. Mondanom sem kell, mennyire meglepett.
Másnap reggel már útban is voltunk mentorommal a díjátadóra, ami még nagyobb meglepetést okozott, mint a tény, hogy nyertem. Meglepett, hogy ennyi segíteni vágyó embert láttam egy helyen egy ilyen nagy volumenű rendezvényen egy ehhez illő csodálatos helyen, a Vajdahunyad várában. Mint megtudtam, nem csak a harmadik világban kél el a segítség, hanem nálunk is, és ezért jelentős készleteket fel is halmoztak már ezen a napon október 16-án, a világétkeztetés napján. Ekkor léptem be csodaországba, ami eddig ismeretlen és új, csodálatos volt. A napot neves miniszterek hordozták kezükön, professzorok, kutatók, és más jelentős személyek, nemcsak hazánkból, de külföldről is. Beszédeikben az általam újonnan megismert alapítvány céljait magasztalták, és ami szerintem a legfontosabb, a szervezet megismertetését helyezték előtérbe a tömegek számára. Ekkor szembesültem, azzal hogy egy ilyen nemes szerveződés mennyire kis figyelmet kap, holott a támogatása szolidáris kötelességnek is beillik a lelkiismeretesebb emberek közt.
Ezen kalandoztak a gondolataim, és a sok éhezőn, akiken segíteni próbálnak, mikor a csodaország pompája elnyelt. Az előkelő hely, a társaság, a lengyel elnökasszony és társa, a magyar oldal képviselője által adott fogadás fennköltsége magával ragadtak. Gondolataim nem tudtam már elkapni, oly gyorsan cikáztak körülöttem. A történtekből alig tudok kézzelfoghatót felmutatni, hisz ebben a világban a csodavilág változó, minthogy elképzelhetetlen, továbbadhatatlan is. Egyszerre azon kaptam magam, hogy a létszám megcsappant, és a fellegek lassan úsznak tovább. Még most is emésztem az ott történteket és próbálok a FAO díjazottjához méltóan gondolkodni, cselekedni.
Azt hiszem, a pályázat megnyerésével, sokkal többet kaptam, mint egy laptop, amely nélkül ez a szöveg nem így íródott volna meg. Látószögem kiszélesedett és sokban változott a segítségnyújtásról alkotott véleményem, hozzáállásom is. Amit nyertem, az egy új világ, ami még számtalan csodát rejteget: érdemes felfedeznem, felfedeznünk.