Az angol OKTV első fordulója még az iskolánkban volt az első félévben. Már volt rutinom, hiszen tavaly is részt vettem a versenyen. Az első forduló olvasásértési és nyelvhelyességi feladatokból állt. Az idén úgy érzem, nehezebbek voltak a feladatok, mint tavaly (pedig akkor se volt könnyű), de így is bejutottam a második fordulóba, amit Budapesten tartottak.

A második forduló regisztrációval és eligazítással indult, majd megkaptuk a feladatsorokat, amelyek CD-hallgatásból, nyelvhelyességi feladatból és levélírásból álltak. A nyelvhelyesség első feladatát könnyűnek hittem, de aztán megláttam a másodikat, amivel csak nagy nehézségek árán tudtam megbirkózni. Az írásbeli rész összességében nagyjából délig tartott, majd egy rövid ebédszünet után következett a szóbeli, ahol egy kiválasztott és angolul elolvasott könyvről kellett beszélgetni a vizsgabizottsággal. A tavalyi klasszikus mű után most az idén gondoltam egy merészet, és inkább egy modern bestsellerből, Stephenie Meyer A burok című művéből készültem fel. Jónak éreztem a beszélgetést, bár szerintem, ha több idő lett volna, többet is el tudtam volna mondani.

Néhány hét múlva remek hírről értesültem: bekerültem a döntőbe! Tavaly is eljutottam odáig, de ez attól még nem garancia arra, hogy az idén is sikerüljön.  Úgyhogy örültem neki, pedig tudtam, hogy ismét több hét kemény munka áll előttem.

A döntőre a budai TIT stúdióban került sor, a megérkezést itt is regisztráció követte. Rövid várakozás után pedig megtörtént az eligazítás. Négy csoportra bontottak minket, mindenki két-két bizottság előtt bizonyíthatott, két-két feladattal. Mivel egy-egy csoportban kevesen voltunk, viszonylag gyorsan sorra került mindenki, mellesleg egész családias légkör alakult ki, lehetett beszélgetni, ismerkedni. Szinte fel se tűnt, hogy tulajdonképpen vetélytársak vagyunk, hiszen tanácsokat is adtunk egymásnak a versennyel kapcsolatban.

Nekem az első megpróbáltatás a képleírás volt, aminél maximális pontszámot értem el! Mindent elmondtam, ami a képről eszembe jutott, majd válaszoltam kérdésekre, és a bizottság megdicsért. A második feladat azonban valamivel rosszabbul ment. Itt öt előre elküldött újságcikk egyikéről kellett mesélnem. Az, amelyiket sikerült kihúznom arról szólt, hogy a mai fiataloknak mennyivel nehezebb sorsa van, mint a szüleiknek és nagyszüleiknek volt annak idején. Bár sokat gyakoroltam ezt a témát, mint ahogyan a többit is, nagyon nem akartam kihúzni. Ez állt a legkevésbé közel hozzám, de hát Murphy törvénye ismét beigazolódott. Sebaj, kihoztam belőle a legjobbat, amit tudtam, és végül 26 pontot kaptam rá a 30-ból.

Nem sokkal később, valamelyik reggel, amikor éppen nem volt első órám, arra lettem figyelmes, hogy csörög a telefon. Felvettem, és édesanyám volt az! Éppen akkor tudta meg, hogy 13. lettem! Alig akartam elhinni! Tavaly 21. lettem, így pont egy hellyel csúsztam le a 40 pluszpontról, ami a továbbtanulásnál jelent előnyt. Az idén azzal a céllal indultam neki, hogy elérjek egy 19-20. helyezést, erre 13. lettem! Azóta sokan gratuláltak nekem is és a szüleimnek is. Az idén hatalmas sikerben volt részem.